Becsületbeli ügy
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony a férjével meg annyi gyerekkel, hogy mire a számolás végére értek, addigra mindig eggyel több lett. No, meg aztán ott volt az ember anyja is. Annyira nem volt semmijük, hogy az utolsó lekváros csuprot is kinyalták, a gerendán is csak a szalonna madzagja lógott. A kutya rég megszökött, de még a macskák is mind eloldalogtak, mert egy fél sánta egér sem kószált a padláson. A gyerekek a réten fészkelő madarak tojásait szedték össze, meg vadsóskát ettek.
Hogy, hogy nem, egyszer a szegény ember kapott valahol egy kis munkáért cserébe hét tojást. Mármost, el kellett volna ültetni, de nem volt kotlósuk. A szomszédban azonban folyton ültek a tyúkok, oda a szerencse is haddal járt. Az ember addig nyaggatta a feleségét, hogy csak átment a szomszédba.
– Hallja-e, szomszéd asszony! Kapott az uram hét tojást ajándékba. Kiköltetnénk, de nincs mivel. Magának meg folyton ül egy tyúkja. Nem adna kölcsön egyet? – kérte a szegény asszony röstelkedve.
A másik jószívű volt, már amúgy is unta a keltetést, szívesen adott.
– Hogyne adnék! Nem győzöm őket lehajigálni a fészekről, hogy ne üljenek már!
A szegény asszony boldogan vitte haza a kotlóst a hóna alatt, gyorsan szalmát kerítettek, ráborították a garabót a kotlósra, aztán vártak. Az ember gondosan ellátta a kotlóst, amivel csak tudta, aztán rábízta a feleségére, s elment munkát keresni. El is telt a két hét meg egy kicsi, az otthoniak dörzsölgették a kezüket, alig várták a kiscsirkéket. Egyik reggel azonban szaladtak a gyerekek kiabálva:
– Édesanyám! Megdöglött a kotlós!
– Mit beszéltek? Jaj, ne kiabáljatok, még meghallja a szomszéd asszony!
Ment hátra nagy hirtelen az asszony, hát csakugyan, ott volt a kotlós kipurcanva. Sírva is fakadt nyomban.
– Ilyen a szegény ember szerencséje… Most aztán mit mondok a szomszéd asszonynak? Jaj, jaj, szegény fejemnek! Micsoda szégyen!
Tapogatták a tojásokat, hát még éppen elég melegek voltak, mert ugye a döglött kotlós rajtuk felejtette magát. Közben odaért a szegény asszony anyósa is, és ráripakodott a menyére:
– Márpedig most aztán nem hagyhatod ezt a fészket, telepedjél rá hamar, hiszen csak három nap híja!
Mit tehetett a szegény asszony, lába közé kapta a tojásokat, óvatosan rájuk helyezkedett négykézláb, gondosan betakarta a fészket a szoknyájával, aztán szép csendesen költött.
– Néha kapard össze magad alatt a szalmát, mintha a kotlós volnál maga, meg káráljál, kotyogjál, hadd hallják a csibék a hangodat! – tanácsolta a mama.
A szegény asszony igyekezett mindent betartani, s kotlóshoz méltóan viselkedni. Közben a szomszéd asszony minden nap érdeklődött a gyerekektől:
– Kikeltek már a csibék?
– Neem, még neeeem – válaszolták azok, s igen nyugodtak voltak, hiszen nem hazudtak.
Hanem harmadnap csoda történt. Néhány óra alatt egymás után kikelt öt kiscsibe. Kettő tojás megzápult a szegény asszony alatt, de már nem is bánta, úgy el voltak gémberedve a tagjai, hogy alig tudott lemászni a kosárról. Az anyósa úgy szaladt a különleges eseményt megtekinteni, mintha csak a saját unokáját hozta volna a világra az asszony.
– Csak megfialt a döglött kotlós! – kurjantott, amikor a csibéket meglátta.
– Jaj, szegény derekam – nyögött a menye, s azon nyomban elnyúlt a földön, hogy enyhítse a fájdalmát. – Majd’ meghalok! – nyekergett az asszony ott fekve.
– Na, előbb náspángol el a fiam, mint hogy te meghalnál, amiért nem vigyáztál a kotlósra! – rikoltott az anyósa.
– Elnáspángol, hát elnáspángol! Minden tagom fáj! Mostantól terelgesse maga a csibéket! Maga is hibás! Láttam ám, hogy sose adott neki inni, amikor kértem, mindig én adtam!
No, itt rögtön meg is egyeztek, hogy az embernek nem szólnak egy szót sem.
Másnap hazajött az ember keserűen, mert semmi munkát nem talált. A felesége letörve fogadta.
– Hallja kend, nagy baj van. Szükségem van 15 krajcárra. De ne kérdezze, miért. Becsületbeli ügy.
Az ember még jobban elkomorodott, s azt mondta:
– A becsület az becsület – azzal átment a szomszédba, hogy kölcsönkérje a 15 krajcárt.
Kapott is, s másnap délelőtt a szegény asszony felkereste vele a szomszéd asszonyt.
– Kedves szomszéd asszony! Adja már el nekem azt a kotlóst! Olyan szépen ült az a tojásokon, hogy öröm volt nézni! Öt kiscsibét keltett! Most meg úgy terelgeti őket, hogy csuda! – áradozott a szegény asszony. – Tizenöt krajcárt adok érte.
A másik meglepődött, hiszen előző nap éppen ennyit adott az urának, de ráállt a dologra, s a pénzt is elvette. Hanem aztán azt kezdte kérdezgetni:
– Jól van-e a tyúkocska?
– Jól, jól, csak kicsit sánta lett.
– Nagyobb baja nincsen?
– Hááát, kicsit megvakult a fél szemire!
Egy idő után a szegény asszony arca égni kezdett, s jobban szégyellt volna tovább hazudni, mint elmondani a valóságot, így amikor a szomszéd asszony tovább faggatta, bevallott mindent:
– Elmondom hát, hogy a kotlósnak csak annyi baja lett, hogy megdöglött...
– Nem mondja? – álmélkodott a másik.
– Bizony. Két hét után.
A szomszédasszony értette a dolgot, s hahotázni kezdett.
– Maga tizenöt krajcárt adott egy döglött kotlósért?
Erre már mindketten kacagtak, de úgy, hogy folytak a könnyeik.
– Ugyan hogy keltették ki akkor azt az öt csibét?
– Ha én azt magának elmondanám…
Pár nap múlva az ember kapott munkát is, pénzt is. Első dolga a szomszédasszonyhoz vezetett, hogy rendezze a tartozását.
– Hagyja, kend, a felesége már megadta!