Örök karácsony

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki annyira szerette egy szem lányát, hogy folyton leste minden kívánságát. Amit csak szeme, szája óhajtott, mindent megkapott. A szakácsnő azt főzte, amire ő vágyott, az udvari zenészek azt húzták, amit ő szeretett volna hallani, a király szabói éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a királylány elé tegyék a legújabb divat szerinti ruhákat, fejfedőket. 
Amikor közeledett a karácsony, a király hatalmas fenyőt állíttatott a vár udvarán. Három napba tellett, mire feldíszítették. A kovácsmesterek már hónapokkal korábban nekifogtak a fa tetejére való csillag készítéséhez. Drágakövekkel díszítették, csiszolták, fényezték, hogy minél messzebbre tündököljön.
A királyság népe ajándékokkal kedveskedett a királylánynak. Ki ékszert hozott, ki messzi földről való édességet, mások cipőt, hajdíszeket. 
– Hej, édesapám! Bárcsak mindig karácsony lenne! – sóhajtott a királylány, miközben egy újabb csomagot bontott ki.
– Legyen úgy, lányom!
A király másnap reggel kidoboltatta, hogy attól a naptól kezdve az egész országban minden nap karácsony legyen!
A királykisasszony nagyon boldog volt. Napról-napra elhalmozták ajándékokkal, azt sem tudta, mihez nyúljon. 
A szakácsné minden nap halászlevet főzött, sütötte a mézes kalácsot, a mákos, diós bejglit. Az udvari zenészek reggeltől estig húzták az ünnepi muzsikát, s a királylány minden este vendégül látta a betlehemeseket.
Szerinte a karácsonyhoz hozzá tarozott a kandallóban lobogó tűz is, meg a vastag bunda is, ezért rendre rakták a tüzet, ki ne aludjon. Jó meleg is volt odabent, de azért még el lehetett viselni a vastag öltözéket.
Igen ám, de lassan eljött a tavasz. Odakint elolvadt a hó, kibújtak a tulipánok, csicseregtek a madarak, megeredtek a fákon a bimbók, friss zöldben pompázott minden, de az országban még mindig karácsony volt a királylány kedve szerint. A király mit sem változtatott a parancsán, pedig már ő is érezte, hogy igen csak izzad a vastag palást alatt. Ráadásul nagyon vágyott már vadászni egyet.
Az ország népe is belefáradt a folyamatos ünneplésbe, a szakácsnő rosszul lett, ha a halra nézett, s a bejglit is már csak úgy csukott szemmel sütötte. Ráadásul nem volt, aki megélezze a szerszámokat, megfenje a kaszát, felszántsa a földeket, bevesse a tavaszi búzát, és Szent György napján kihajtsa a jószágot a legelőre.
A birodalomban zúgolódni kezdtek. Követet választottak maguk közül, s felküldték a várba. Amint haladt befelé, látta ám, hogy a strázsák homlokáról patakokban folyik a víz, az udvarmester is kegyetlenül izzad a bunda alatt, a zenészek pedig még mindig a „Kis karácsony, nagy karácsony”-t húzzák.  Azaz csak húzták volna, mert már alig volt bennük szusz, s sírva fakadtak, ha a kandallóban lobogó tűzre tévedt a tekintetük. A trombitából csöpögött a víz, s a dob is teljesen elázott. 
A küldönc megállt a király trónusa előtt.
– Életem, halálom, kezedbe ajánlom, felséges királyom. Nem bírja már a nép az örökös karácsonyozást. Elfáradtunk a folytonos örülésbe! Üresek a magtárak, az országban nincs egy szem mák, s dió, mind belesütöttük már a bejglibe. Elfogytak a fenyőerdők, az utolsó szálig mind odalett karácsonyfának. Nincs már téli tüzelőnk, a föld ugaron! Ha eljön a tél, mind éhen veszünk!
A király erősen bánta már a lányának tett ígéretét, de mégsem vonhatta vissza a szavát egy egyszerű paraszt kedvére. Éppen akkor cigánykerekezett arra az udvari bolond.
– Állj csak meg, gyere ide! – intette magához a király. – Mit gondolsz az örökös karácsonyozásról?
– Várjon, királyuram, megnézem a nagy udvari bolondáriumban. 
Azzal eltűnt. Kisvártatva visszatért. A lábára kalapokat kötött, a fejére pedig a csizmáját húzta és kegyetlenül elkezdett vacogni. 
– Miért reszketsz, jó udvari bolondom? Csak nem fázol ebben a hőségben? És miért van a lábadon kalap, a fejeden meg csizma? Elment a józan eszed?
– Látja királyom, mindennek megvan a helye és az ideje. A csizma a lábra, a kalap a fejre való. A vacogás és a lobogó tűz pedig télre. 
Tudta a király, hogy a bolondnak igaza van, s már maga is jócskán szenvedte a lánya szeszélyét.
– Jól van, visszavonom a parancsomat! Feloldalak titeket az örökös karácsonyozás alól – szólt a küldötthöz, majd újra az udvari bolond felé fordult. – Látom, mégis helyén van az eszed. Akarod-e a lányomat feleségül?
– Felséges királyom, helyén van az eszem, azonban mégiscsak egy bolond vagyok, de akkor volnék csak a legnagyobb bolond, ha elvenném felséged lányát!
Erre a király az egész udvarnépével együtt, de még az udvari zenészek is akkora nevetésben törtek ki, hogy beleremegtek a falak. A királykisasszony úgy megsértődött, hogy felment a szobájába, s ki sem jött onnan, egészen a következő karácsonyig.