Nagyapó csizmája

Fény szűrődik az ablakból,

A fenyő körül apró gyerekek.

A háztetőket csillagpor fedi,

A szíveket átjárja a szeretet.

Kint magányos apó lépked,

Csizmája alatt megroppan a hó,

Beles a vidámsággal teli házba.

„Istenem, köztetek volna a jó…”

Régen látták egymást,

Szót sem váltottak majd egy éve.

Ki tudja már,

Milyen badarság vezette őket félre?

„Egészen megnőttek a drágáim…”

Dörmögte nagyapó az orra alatt,

Majd könny csordult ráncos arcán,

S a hóban tovahaladt.

Ekkor résre kinyílt az ajtó,

Egy kislány lépett elő félve.

„Nagyapó, te vagy az?”

„Ne menj el megint”-

Vékony hangján kérte.

Az ősz öreg lassan visszalépdelt,

És magához ölelte a kicsit.

„Megfázol, tündérem.”

S hangtalanul nyelte könnyeit.

Hirtelen egy férfi lépett hozzájuk,

S egy kiskabát került a gyerekre,

Lágy hangon szólt mögöttük:

„Édesapám, gyere be a melegre!”

Nagyapó lerakta nehéz csizmáját,

S letelepedett a fa mellett,

Ajándékokat bontott,

Úgy, ahogy azt karácsonykor kellett.

Az egyik gyermekmosoly volt,

A másik apró simogatás.

Kedves szavakba burkolt,

Mézédes megbocsátás.

Egy doboz is állt a többi között,

Benne az öreg kedvenc dohánya.

Titkon nagyon várták őt,

Hátha eljön, hátha.

Ő sem jött ám üres kézzel,

Hanem egy kis csomaggal,

Melyben megbújt három,

Aranyszárnyú, kicsi angyal.

Az ajándékoktól

Átmelegedtek a szivek.

Hiába volt odakint

Olyan nagyon hideg.

Nagyapó ölébe telepedett

Mindhárom kis unokája.

Haj, az öreg ezt

De nagyon régen várta…

Megrohanták, mint játékos cicák:

„Láttad, mekkora a hó?”

„Építsünk egy nagy hóembert!”

„ Úgy hiányoztál, nagyapó…”

Szüleik is elfeledték

Haragjuk okát.

Nevetve tálalták

Az ünnepi vacsorát.

Fény szűrődik az ablakból:

A karácsonyi csoda fénye.

Ha minden nap ragyoghatna,

Leszállna a világra a béke.