Lenke álma

– Jó éjt, kicsi lányom! Körbefon az álom. Egy kis kapu tárul, csillag pora rád hull. Jó éjt… …de anya nem tudta tovább énekelni az altatódalt, mert elnyomta az álom. Szeme lecsukódott, keze a benne lévő mesekönyvvel együtt az ölébe hullott. Egyenletes szuszogása betöltötte az egész gyerekszobát. Lenke a kiságyban feküdt és úgy érezte, még egyáltalán nem álmos. Arra gondolt, milyen jó lenne kiosonni, amíg anya alszik, és meglesni a kinti világot. Óvatosan kimászott a takaró alól, belebújt a mamuszába, felvette a kis sárga köntöst, amit apától kapott és az ajtón át kiment az udvarra. Gyönyörű, csillagos volt az éjszaka. Az egész udvart hó borította. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megsimogassa Bajkált, a kutyát, hiszen ezt még eddig nem engedték meg neki a szülei. Ahogy a háza felé lépegetett, Bajkál előmászott a házából, és amikor odaért, a kislány keze alá dugta a fejét. Érdekes, Lenke egy cseppet sem félt, pedig az állat akkora volt, mint ő. Hirtelen váratlan dolog történt.
– Szeretnél repülni a hátamon? – szólalt meg a kutya.
– Te tudsz beszélni? – kérdezte Lenke.
– Van, amit csak ti, tipegők láttok és hallotok – hangzott a válasz. – Szóval? Van kedved repülni a hátamon? Elviszlek olyan helyekre, ahová a felnőttek sosem juthatnak el, megmutatom neked azt a világot, amit csak ti, gyerekek láthattok.
– De vissza kell érnünk, mielőtt anya felébred.
– Ne aggódj, itt leszünk addigra.
A kutya megrázta magát, és lehullott a nyakából a lánc, bundája csodaszép fényes lett, majd hasra ereszkedett a kislány előtt, Lenke pedig könnyedén felmászott a hátára.
– Kapaszkodj bele jó erősen a bundámba!
Amikor felemelkedtek, Lenke olyan biztonságban érezte magát, mintha csak a kiságyában feküdt volna. Maguk alatt hagyták a házakat, a falu melletti rétet, a közelben lévő erdő pedig szőnyegként terült el alattuk. Bár sötét volt, de a Hold és a csillagok fényénél mégis jól láttak mindent. Már olyan magasan jártak, hogy Bajkál lába a felhőket érte, s a Föld teljesen eltűnt a szemük elől. Lenke észrevette, hogy némelyik felhő közepében valaki összekuporodva alszik. Gyerekformának tűntek, de valami mégis más volt rajtuk.
– Angyalok! – hallotta meg Bajkál hangját a kislány, anélkül, hogy az állat megszólalt volna. – Itt pihennek éjjel, amikor a kisgyerekek is elalszanak, és nem kell rájuk vigyázni.
– Nekem is van angyalom?
– Persze. Minden gyereknek van. Ott alszik, ni! - bökött Bajkál az orrával abba az irányba, ahol egy nagyon pici angyal aludt édesdeden a saját pilleszárnya alatt.
Lenkének nagyon ismerős volt az arca. Hiszen ő már látta ezt a kis angyalt a szobájában az ágya mellett ücsörögni, de amint észrevette, a kis angyal eltűnt. Emlékezni kezdett a békésen alvó édes arcára.
– Ne ébresszük föl! Nagyon fáradtnak tűnik.
– Fáradt bizony, hiszen sok dolga volt a mai napon. Emlékszel? Reggel, amikor anya kérte, hogy ne szaladgálj, mert orra esel, meg is botlottál egy ledobott játékban, de akkor az őrangyalod ott termett és megmentett egy csúnya eséstől. Vagy délután, amikor majdnem magadra rántottad az asztalról a terítőt a karácsonyfával együtt, de valamiben megakadt. Aztán este, amikor apa kezében meg akartad szagolni a gyertya lángját, de éppen kialudt. Ez mind-mind Gittirida volt.
– Gittirida?
– Igen, te nevezted így el, amikor még nagyon kicsi voltál.
– Csodaszép ez a hely! Bárcsak én is bebújhatnék egy puha felhő közepébe és bárcsak megismerhetném az angyalomat! – ásított nagyot a kislány.
– Majd legközelebb…
A jó kutya tudta mi a dolga. Megfordult, s hátán a kis utasával az otthonuk felé vette az irányt. Visszafelé Lenke még egyszer jól megnézte Gittiridát, és arra gondolt, hogy ha legközelebb meglátja, még azelőtt megszólítja, hogy eltűnne.
A visszafelé vezető út sokkal hosszabbnak tűnt, mint az odavezető. Nagyon álmos volt már, amikor Bajkál leereszkedett az udvaron. A kislány nem is tudta, hogyan, de egyszer csak az ágyában találta magát. Anya még mindig ott ült az ágy melletti karosszékben és a mesekönyvet szorongatta. Hirtelen felkapta a fejét, mint aki csak egy pillanatra szenderedett el, odahajolt Lenkéhez, és megcsókolta a homlokát.
– Szép álmokat, kislányom!
A kislány pedig behunyta a szemét, és boldogan aludt tovább…