Erdei történetek (9. rész): A kívánság

Medvepapa fejszecsattogtatásától visszhangzott az erdő. Hatalmas kupacot rakott hasított akácból, amelyet Borcsa és Öcsi bocs talicskáztak a verandára, hogy Medvemama egyesével szépen sorba rakja. Az ég szürke volt a hófelhőktől. A szomszédokban is fát vágtak, mindenütt a télre készültek. Csitt-csatt, csitt-csatt! Csattogtak a fejszék.

Medvemama elégedetten gondolt a teli éléskamrára, a befőttekre, az aszalt gyümölcsökre, a zsák makkra, mogyoróra és a sok finomságra, amit télre eltett. Jól kiporolta a dunnákat, a párnákat, kisöpörte az medvelakot, és már két hete minden este jól befűtött a kemencébe.

Mama, mama! – kiáltották a bocsok. – Hull a hó!

Az égből hatalmas pelyhekben szállingózni kezdett a hó. Borcsának éppen az orrára esett egy pihe.

Mikor szánkózhatunk, mama? – ugrándozott Öcsi bocs.

Azt hiszem, ma még nem, de talán holnapra elég hó fog esni.

Sebaj, addig rajzolok még egy babát a kívánságlistámra – mondta Borcsa.

Én meg egy kistestvért! – kiáltotta Öcsi.

A munka végeztével Medve Móric átment Borzékhoz, hogy segítsen fát hasogatni, bepakolni. Nyúl Ubul is csatlakozott. Büdi ott sertepertélt körülöttük, és egyre csak a karácsonyról érdeklődött.

Mikor lesz már karácsony?

Addig nagyon sokat kell még aludni, Büdi – válaszolta Nyúl Ubul. – Az még legalább egy hónap.

A bocsok is nagyon várják már, türelmetlenek – mondta Medvepapa. – Egyre csak a kívánságlistájukat tökéletesítik.

Az meg mi? – kíváncsiskodott Büdi.

Lerajzolják, hogy mit kérnek karácsonyra. Te még sosem csináltál ilyet? – hökkent meg Móric.

Nem – rázta a fejét Büdi. – És az valóra válik? – kérdezte, de abban a pillanatban el is tűnt a borzlakban.

Odabent papírt vett elő és ceruzát ragadott. Hosszasan rajzolt valamit, és amikor kész lett, összehajtotta, bekötötte egy szalaggal, és visszaszaladt az udvarra.

És most mit kell vele csinálni? – kérdezte Medvepapát.

Add csak ide, majd én eljuttatom oda, ahová kell – azzal Móric zsebre tette Büdi levelét.

Másnap reggelre vastag hótakaró borította az erdőt. A gyerekek elővették a szánkókat, és a szülőkkel elmentek a rétre szánkózni. A Vaddisznó család is éppen ott hógolyózott, akik csatlakoztak az érkezőkhöz. A malackáknak ez volt az első telük. A rét túloldalán egy domb magasodott. Odáig húzták a szánkókat, és onnan csúsztak le kiáltozva.

Emlékszel, Barka, amikor a nyáron számháborúztunk, és nekimentél a fának? – nevetett Borcsa bocs.

Igen, egy hétig akkora púp volt a homlokomon, mint egy kisebb alma! – horkantott Barka.

És te, Büdi, jól megtanított apukám röfögni, igaz? – kacagott Nasi.

Igen, röf – mondta Büdi –, de anyukám nem igazán örült neki.

Most is szoktatok reggelente tornázni? – kérdezte Öcsi Döncitől.

Neem, már nem. Apukám szerint nem tesz jót ez a hideg a hangszálaknak. Jobban szeret a bélelt odúban pihenni. Majd tavasszal…

Ti már elkészítettétek a karácsonyi listátokat? – érdeklődött Büdi a vadmalacoktól.

Igen, én egy makk malackát rajzoltam – mondta Cinca.

Én meg egy vastag sálat kértem sapkával – didergett Tüsi.

Én csak egy dolgot rajzoltam le – suttogta Büdi a többieknek.

Mit kértél Büdi? – kérdezte Öcsi.

Nem mondhatom el, titok.

Vigyázaaat! Jövööök! – kiáltotta Lupi nyuszi a mellettük elsuhanó szánkóról.

A gyerekek sorra csúsztak, de sötétedés előtt haza indultak. A hó csak szakadt, szakadt, beterítve az utakat, a házikókat, a friss farakásokat. Az úton Büdi csendben ballagott, húzta maga mögött a szánkót, és arra gondolt, hogy vajon valóra válik-e a kívánsága? Vajon karácsonyra hazajön-e az apukája?