Erdei történetek (7. rész): A baleset

Egyre gyakrabban eleredt az eső. A borzlak teteje egyik reggelre beázott. Borzmama létrát és szerszámokat vett elő, hogy megjavítsa. Miután végzett, nagyot reccsent alatta a létra legfelső foka, és hopp! máris a földön találta magát. Nagy nehezen feltápászkodott, de rettenetesen fájlalta az oldalát.

Mi történt, mama? – ugrott ki a jajgatásra Büdi.

Leestem a létráról, és szörnyen fáj a bordám – tapogatta Mama az oldalát.

Rigó doktor azonnali ágynyugalmat írt elő a sérültnek. Másnap kora reggel Vaddisznó asszonyság meghallotta a hírt, és rögtön odacsörtetett.

Ne féljen, kedves szomszédasszony, majd én segítek magának! Csak pihenjen és semmire se legyen gondja! Bízza csak rám a háztartást, meg a kis Büdit is!

Ugyan, kedves Vaddisznóné… – próbálta Borzmama elhárítani a nem kért kedvességet, de Vaddisznó asszonyság a szavába vágott:

Ne szabadkozzon! Ugyan mire valók a jó szomszédok? Gyerünk, Büdi – fordult a kis borz felé –, irány a reggeli torna, éppen most érkeznek a malackáim! Hagyd a mamádat pihenni! – Azzal Vaddisznóné nagy sebbel-lobbal takarításhoz fogott.

Hű, micsoda kosz van itt! – jegyezte meg félhangosan.

Na, fiacskám! – nézett Valter Büdire a réten. – Először is jegyezd meg, hogy egy valamire való vaddisznó nem riad meg semmitől. Ha mégis, azonnal futásnak ered árkon-bokron át, nem spriccel magából semmilyen parfümöt! Másodszor: tudom, hogy kissé neveletlen vagy, hiszen szegény apád jó ideje nincs melletted, de majd én megtanítalak a rendre. Borzmama rád sem fog ismerni, mire felépül.

Büdi igazán igyekezett tartani az iramot Nasival, Cincával, Barkával, Nudlival, Tüsivel és Döncivel, de egyre fáradtabb lett.

Sebaj, majd a dagonyázástól felfrissülsz! – biztatta Valter.

Mi tagadás, Büdi az elején még élvezte is a játékot a pocsolyában, de egészen elment a kedve, amikor a kis lábujjkörmétől a feje búbjáig tiszta sár lett, és nem tudta letakarítani magáról. Éppen, hogy csak a szeméről fel lehetett ismerni. A szőre összetapadva, csimbókokban lógott az oldalán.

Amikor a mamája meglátta, majd’ elájult. Valter másnap is elvitte Büdit.

Ma a földtúrást fogjuk gyakorolni! Gyerünk, Büdi, csak bátran!

A kis borznak estére akkorára dagadt az orra, hogy alig látszott a feje. Harmadnap Valter sorba állította a gyerekeket:

Gyermekeim, ma a röfögést fogjuk tökéletesíteni! Hadd halljam, kinek, hogy megy!

Büdi nem tudott röfögni, de Valter egyre csak noszogatta:

Nyisd ki nagyobbra a szádat, Büdi fiam! Jó hangosan! Hadd halljam azt a röföt! – ütötte hozzá a taktust a vaddisznó. – Na, várj csak, vadmalac koromban az én apám így tanított:

 

 

Röfi, röfi, malacok

Így röfögök, ha kapok

Egy kis makkot vagy gombát,

Szeretem a dagonyát!

Röfi, röfi, röf-röf-röf!

 

Legyél huncut, röfinált,

Nagyapád is így csinált!

Tanuld a malactörvényt,

Énekeljed a röfrént!

Röfi, röfi, röf-röf-röf!

 

A röfögés után Valter a dörgölőzést tűzte ki feladatul.

Keressetek egy fát, és jól dörgöljétek oda az oldalatokat! Előre, hátra! Így ni! Raaj-ta! Egy-két, egy-két! Foor-dul!

Büdi szőre úgy összeborzolódott, hogy Borzmama valóban alig ismert rá délután. Az ajtóban állva várta a kondát.

Szervusz, mama, röf! – köszöntötte Büdi.

Szent borzparfüm, hogy nézel ki? És mi az, hogy röf?

Kedves szomszédasszony, jelentem, sikerült Büdiből igazi vadmalacot faragni! – büszkélkedett Valter.

Én úgy látom, kedves szomszéd, hogy csak egy koszos disznót csinált belőle!

Valter úgy megsértődött, hogy azonnal elcsörtetett malackáival együtt, és jó sokáig Borzék tájára sem nézett. Szerencsére felesége sem tette tiszteletét egy darabig.

Tudod mama, lehet, hogy csíkosak, mint mi, de azért én jobban szeretek borz lenni! – bújt oda mamájához Büdi egy kiadós fürdés után.