Erdei történetek (6. rész): Lekvárfőzés

Medvemama kora hajnalban talpon volt. Az udvaron felállította az üstöt, fát hordott mellé, kirakta a nagy fateknőket, megtöltötte őket vízzel, aztán előkereste a lekvárfőző fakanalát, kendőt és kötényt kötött, hogy nekiláthasson a szilvalekvárfőzésnek.

Az előző nap szedett gyümölcsöt jól átmosta, kiválogatta és nekiült kimagozni.

Mit csinálsz, mama? – ásított ki az ablakon Öcsi bocs.

Lekvárt főzök.

Azt nagyon szeretem – nyalta a szája szélét Öcsi. – Mármint a lekvárt.

Reggeli után segíthetsz nekem! – mutatta Mama a bocsának a rengeteg szilvát. – Van még mit kimagozni.

Öcsi bocs alig várta, hogy nyalakodhasson. Medvepapa kanállal a kezében jött ki az ajtón.

Jó reggelt, kész van már a lekvár?

Nem úgy van az, ahhoz több idő kell – nevetett Medvemama. – De bárki jöhet segíteni.

Borcsa ki sem dugta az orrát. Semmi kedve sem volt a befőzéshez. Hosszadalmas és unalmas munka. Ráadásul a végére úgyis minden ragadni fog. Ki nem állhatta. Az volt a terve, hogy elcsalja Lupit és Büdit játszani a rétre.

Öcsi és Medvepapa azonban kis sámlit kerítettek, és odaültek Mama mellé segíteni. Néha-néha, amikor Medvemama nem figyelt, be is kaptak egy-egy jó érett szilvát. Nemsokára félig volt a nagy üst is, és Öcsi pocakja is. Medvepapa tüzet rakott az üst alá, és szépen lassan elkezdték főzni a lekvárt. Az illatra megjelent Lupi és Büdi.

Segíthetünk, Medve néni?

Persze, de előtte jól mossátok meg a mancsotokat!

Medvemama örömmel vett minden önként jelentkezőt. Kötényeket keresett elő, és a gyerekekre adta.

De jól nézünk ki! Olyanok vagyunk, mint egy szakács! – illegette magát Lupi nyuszi.

Borcsa bocs meglepve tapasztalta, hogy a barátai szilvát magoznak az udvarukban, és közben még jól is érzik magukat. Most aztán kivel fog játszani?

Gyere csak, Büdikém! Ezt a fadarabot dobd rá finoman a tűzre! – kérte a kis borzot Medvemama. – Te meg, Lupi, kérlek, terítsd szét ezt a sok magot azon az asztalon! Remek díszeket készítünk majd belőle karácsonykor! Öcsikém, légy szíves hozzál vizet abban a vödörben!

A kis csapat nagyon jól szórakozott. Borcsa meg bent ücsörgött, de már nagyon unta az egyedüllétet.

Hát, ti, mit csináltok itt? – szólt ki az ablakon Büdinek és Lupinak kis idő múlva.

Segítünk lekvárt főzni! Nagyon izgalmas, gyere ki te is!

Nem, én nem szeretnék.

Pedig éppen szükségem lenne valakire, aki a lekvárt nagyon ügyesen és óvatosan meg tudja keverni – mondta Medvemama.

Majd én! Én! – vetélkedtek a többiek.

Nem, nem, ti úgysem tudjátok – jött ki végre Borcsa, és felállt az üst mellé egy kisszékre. – Majd én megkeverem.

Észre sem vette, és már ő maga is segített lekvárt főzni. Délben Medvemama kiszedett egy kevés kóstolót, és kenyérszeletekre kente. A gyerekek szája egyik végétől a másikig tiszta lekvár lett. Amíg a lekvár a tűzön rotyogott, Medvemama kikészítette a tisztára mosott, gondosan őrzött befőttes üvegeit, tetővel együtt. A fakanállal egy kis lekvárt kivett, megfordította a kanalat, és azt mondta:

Örömmel jelentem, hogy a lekvárunk elkészült! Látjátok, nem esik le a kanálról!

Gondosan az üvegekbe töltötte, miközben négy pár izgatott gyerekszem figyelte minden mozdulatát. Medvepapa jól rázárta az üvegtetőket, aztán behordta a lekvárokat a dunna alá, hogy másnapig szépen kihűljenek.

Kinyalhatjuk az üstöt? – ugrándoztak a gyerekek.

Persze.

Medvemama mindenkinek adott egy kanalat, az üstöt letette a földre, és kikaparta az oldalára ragadt sűrű, édes szilvalekvárt a gyerekek tányérjába.

Másnap, amikor a lekvárok kihűltek, Büdi és Lupi kaptak két-két üveggel, amiért olyan lelkesen segítettek.

Jövőre is jövünk lekvárt főzni!

Várunk titeket! Jó móka volt! – integetett Öcsi és Borcsa.