Erdei történetek (13. rész): Különös vendégek

Most elmesélem, mi is történt Borzék háza táján, amióta Borzpapa karácsonykor hazatért. Szegény, a hazafelé vezető hosszú úton úgy megfázott, hogy Borzmama azonnal forró fürdőt készített kamillával és kakukkfűvel, és Borzpapa majdnem egy órán át nyakig elmerülve feküdt a kádban. Azonban még utána is jólesett neki gőzölgő vízbe dugni a lábát.

­- Azt már meséltem, hogy tavaly, jóval tavasz előtt kijöttem fáért, amikor egy sas hirtelen felkapott ­ gondolhatjátok, csak úgy, pizsamában –, és szállt velem fel a magasba. Sok-sok borztalpnyi távolságra repült velem egészen a Kopár hegyig. Olyan hideg volt... Most is egészen beleborzzzongok... Brrr... Aztán végre megérkeztünk. A fészekben lerakott a felesége mellé, aki két kicsi tojáson ücsörgött. Na végre, hogy megjöttél, rikkantotta Sasmama. Mire én azt kiáltottam: Ne egyetek meg, kérlek! Erre ők meghökkentek. Nem akarunk megenni – mondta elrablóm –, csak takarónak néztelek, de most, hogy már itt vagy, így is jó leszel, csak melegítsd a fiókáimat, amíg nem vagyok itthon. Sasmama meg kényesen így szólt: én meg nem ülhetek egyfolytában ezeken a tojásokon, néha muszáj elrepülnöm kicsit a barátnőmhöz. Így aztán gyakran én melegítettem a tojásokat, amíg ki nem keltek – mesélte tovább Borzpapa.

Büdi ámulattal hallgatta apukáját, Borzmama pedig csendesen mosolygott a konyhában, aztán Borzpapa így folytatta:

­- A kis, pelyhes sasfiókák olyan fehérek voltak, mint Lupi nyuszi egészen pici korában. Saspapa vadászott, néha nekem is hozott ezt-azt. A sasgyerekek nőttek, növögettek.

­- Hiányoztunk, papa? – kérdezte Büdi.

­- Hogyne hiányoztatok volna! A két fióka örökké az ennivalón marakodott, Saspapa szinte mindig vadászott, a felesége pedig folyton a barátnőjénél töltötte az időt. Sokat bohóckodtam a kis sasoknak, és próbáltam őket a helyes viselkedés felé terelni, hogy békés úton megosztozzanak az ételen, és azt hiszem, sikerült is valamit elérnem. Végül is egészen megkedveltük egymást. A nyáron megtanultak repülni, már igen ritkán ültek otthon. Így egy őszi hajnalon, amikor mindannyian békésen aludtak, úgy gondoltam, itt az idő, hogy haza jöjjek.

Borzpapa szinte minden nap elmesélte az egészet töviről hegyire. Hetek múltak el a hazatérése óta, amikor egy hideg délelőttön valaki kopogtatott az ajtón. Borzmama kinézett, és a szava is elállt.

­- Itt vannak a sasok! – suttogta remegve, és a falhoz lapult.

­- Hű, még sosem láttam közelről sasokat! – lelkendezett Büdi.

­- Addig örülj, fiacskám! – mondta Borzmama.

A sasok újra kopogtattak. Borzpapa ekkor lépett elő a szobából.

­- Ki zörget az ajtón? – kérdezte.

­- A sasaid vannak itt.

­- Hát engedd be őket!

­- Micsoda? Engedjem be őket? – hüledezett Borzmama.

De addigra Borzpapa kinyitotta az ajtót. A két sasgyerek jött el látogatóba.

­- Hiányoztál nekünk, Borz Barnabás. Apánk elmondta, hol laksz, és mi eljöttünk, hogy megköszönjük a kedvességedet, amivel fiókaként körbevettél minket.

­- Sajnos nem tudlak titeket megkínálni semmivel – szabadkozott Borzpapa.

­- De egy teát szívesen főzök – tüsténkedett Borzmama a különös vendégek körül.

­- Az jól fog esni, köszönjük. Sejtettük, hogy hazajöttél. Á, biztosan te vagy Büdi! – fordult egyikük a kis borz felé, aki a sarokból csodálta a madarakat.

­- Igen, én – válaszolta.

Igaz, hogy Büdi idősebb volt a sasoknál, de olyan méltóságteljesen ültek ott csillogó tollazatukkal, hogy egyre csak megilletődve bámulta őket.

­- Szeretnél repülni, Büdi? – kérdezte az egyik.

­- Igen, nagyon szeretnék! – repdesett a kis borz. -­ Már, ha mama is megengedi.

Borzmama vonakodott, de Borz Barnabás biztosította, hogy nincs mitől félnie. Jól felöltöztette Büdit, akit egy jó nagy kört vittek a sasok az erdő felett.

­- Hű, ha én ezt Öcsi bocsnak elmesélem! Hát még a vaddisznó gyerekeknek! – mondta Büdi, amikor szüleivel a sasok után integettek.

­- Jó utat! Gyertek el máskor is!