Erdei történetek (12. rész): Mandi

Borzékról akartam mesélni nektek, de egy csodálatos esemény arra sarkall, hogy Medve Móricék háza tájáról szóljon ez a történet. Tudjátok, hogy Medvepapa mennyire várta a téli szunyókálást! Azonban képzeljétek el, hogy mégsem tudott aludni. Illetve csak nagyon keveset. Alig szendergett egy hónapot, amikor azon kapta magát, hogy folyton a plafont bámulja. Betakarta a bocsokat, tett a tűzre, nyalogatott egy kis mézet csak az íze kedvéért, kikukkantott az ablakon, de valahogy nem volt már kedve visszafeküdni. Nem is értette, hiszen milyen medve az, aki korábban kel, mint a kakukkja? Bizony, rögtön a kakukkos órára nézett, de látta, hogy még egy teljes hónap van tavaszig! Most aztán mit tegyen? Törte a fejét. Amikor a békésen szuszogó felesége mozgó pocakjára tévedt a tekintete, megértette, mi keltette ki ilyen korán az ágyból. Hiszen ő nemsokára újra apa lesz! Igen, rengeteg dolga van még addig. Meg kell javítania az elromlott gyerekjátékokat, elő kell vennie a régi bölcsőt, le kell ragasztania az éles sarkokat a medvelakban, fát akart behordani, hogy ne Medvemamának kelljen és még sorolhatnám. A sok teendő közül a bölcső megkeresését tartotta a legfontosabbnak.

Tudjátok, milyen kicsi egy medvebaba? Olyan iciri-piciri, hogy még ti is ringathatnátok. Nincs akkora sem, mint egy teli felnőtt zokni. Így hát a bölcső sem volt valami nagy, ami Medvepapa emlékei szerint csakis a fészerben lehetett. De mi lesz, ha odakint meglátják az állatok az árnyékát? Eltökélte, hogy olyan gyorsan fog átrohanni a medvelak melletti épületbe, hogy az árnyéka sem tudja majd követni. Legnagyobb szerencséjére épp egy felhő kúszott a nap elé, így tényleg láthatatlan maradt az árnyéka.

Gyorsan becsapta a fészer ajtaját, és kutatni kezdett. Meg is lett a kis bölcső. A fejtámlájába vésve ott állt az írás: „Öcsi és Borcsa”. Hmmm... ők megnőttek, nekik már nem kell. Még jó, hogy a nevük mellett van még hely az új jövevényének is. Medvepapa szépen megtisztította a bölcsőt, elszöszmötölt egy darabig, aztán körbenézett.

­- Talán a hintalovat is bevihetném – dörmögte, de végül is inkább ott hagyta. A fészerajtóból ugyanolyan elszánt rohanásban igyekezett befelé, mint ahogyan kifelé tartott.

­- Jó reggelt, szomszéd! – kiáltotta hirtelen valaki egy közeli faágról. Egy álmos mókus észrevette őt.

­- Nincs árnyékom, nincs tavasz! Viszlát! – kiáltotta vissza Medvepapa, s eltűnt az ajtó mögött.

­- Ha nincs árnyék, hát nincs árnyék – bámult maga elé a mókus, aztán ő is jobbnak látta visszabújni az odújába.

Odabent valaki már várta Medve Móricot. Medvemama mellett ott ficánkolt az ágyban egy csupasz kis jószág. Megszületett, amíg az apukája a bölcsőjét tisztogatta. Medvemama tisztára nyalta a kis pofácskáját, aztán bebugyolálta egy kendővel, és maga mellé fektette.

Medvepapa letérdelt melléjük, úgy nézte őket a legnagyobb ámulattal.

­- De gyönyörű! – suttogta. ­- Olyan, mintha összegyúrták volna Borcsát és Öcsit...

­- Mi legyen a neve?– kérdezte Medvemama.

­- Természetesen valami rövid, hogy ráférjen a bölcsőre. Lehetne mondjuk utánam Móric.

­- Jó ötlet, csak az a baj, hogy kislány.

­- Akkor legyen utánad Mandi.

Medvemamának tetszett a javaslat.

­- Isten hozott, kicsi Mandi!

­- Remek! – buzgólkodott az ifjú apa. -­ Máris belevésem a bölcsőbe.

Akármilyen óvatosan is tette ezt Medvepapa, Öcsi és Borcsa is felébredtek. Örömük határtalan volt, amikor meghallották a jó hírt.

­- De hol van a kistestvérünk? – kérdezte Öcsi.

Medvemama óvatosan a kezébe fogta Mandit, hogy megmutassa.

­- Ilyen kicsike... – hökkentek meg a bocsok. -­ Akkor még nem is lehet vele játszani.

­- Ti is ilyen kicsik voltatok, amikor megszülettetek.

­- Én biztosan nem – rázta a fejét Öcsi.

­- Ugye, Mama, rám hasonlít? – ugrabugrált Borcsa.

­- Rád is, Öcsire is. A nózija Öcsié, a fülecskéje pedig pont olyan gyűrött, mint a tiéd volt.

Mandi nyöszörögni kezdett.

­- Mi a baja, Mama? – hajolt közelebb Öcsi.

­- Éhes, drágám.

­- Ehet mézet, hogy hamar megnőjön? – kérdezte Öcsi.

­- Nem, azt még nem.

­- De biztosan hamar meg fog nőni, igaz, mama? – erősködött a bocs.

­- Igyekezni fog – mosolygott Medvemama.

­- Egy valami biztosan biztos, Mama – mondta Borcsa. ­- Hogy nagyon fogjuk szeretni.

Ez történt hát Medvéék otthonában. Talán nem sértődnek meg Borzék, hogy megosztottam veletek. Legközelebb majd róluk mesélek.