Erdei történetek (11. rész): Hódapó és Búbos

Hódapó nem unatkozott, amíg a többiek téli álmukat aludták. A költözéskor maradt egy kevés fája, ami mostanra teljesen kiszáradt. Odakészítette az asztalra a csiszolópapír mellé a fadarabokat, aztán odatotyogott az ajtó melletti akasztóhoz és a kabátja zsebeiben kezdett kotorászni.

A bicskámat keresem – motyogta az orra alatt a feleségének. – Helén, nem láttad a bicskámat? – bosszankodott hangosabban.

Ott van az asztalon – intett Hódmama a fadarabok felé, miközben a hintaszékben ülve a nyáron elnyűtt zoknikat foltozta. – Már odakészítetted.

Nahát, észre sem vettem.

Hódapó odatelepedett a székre és farigcsálni kezdte a kis fadarabokat.

Ez lesz a királynő, ebből lesz a király, a futók, ez meg a csikóké, ezek a kicsik meg jók lesznek a parasztoknak. No és nem feledkezhetek meg a bástyákról sem.

Csak nem sakk-készletet faragsz?

Dehogynem! Formába kell jönnöm, mire újdonsült Móric barátom felébred a téli álomból, és Nyúl Ubul előtt sem szeretnék szégyenben maradni – mormogta.

Hódapó kitartóan formázgatta a sakkfigurákat, innen-onnan lefaragott még egy kis darabot, aztán csiszolt rajta egy keveset. Amint így foglalatoskodott, egyszer csak valaki kopogott az ablakon. Hódapó kikukkantott az ajtón és meglepve látta, hogy Búbos toporog az ablakban.

Nocsak, szomszéd asszony, Isten hozta, mi járatban van? – mosolygott Hódapó a bajusza alatt, hiszen még emlékezett a fogadtatásra, amikor beköltöztek.

A vízityúk egy kockás batyut cipelt magával. Nyakát befelé nyújtogatva fogott a mondókájához:

Jó napot, szomszéd! Már jó ideje itt lakunk egymás mellett és még sosem hívtak meg magukhoz, leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor ide jöttek, és mivel a jó szomszédságért mindent meg kell tenni, úgy gondoltam, önként látogatást teszek Önöknél.

Hódpapa szerette a társaságot, de egyáltalán nem örült, hogy ilyen fontos elfoglaltság közben zavarják, mint a sakk-készítés. Azonban amikor látta, hogy Búbos még ajándékot is hozott, úgy gondolta, talán várhat egy kicsit a bástya. Ha már így igyekszik. Úgyis soká lesz még tavasz!

Hód Henrik! Hívd be a vendégünket, ne álldogáljatok odakint ebben a hidegben! – szólt ki Hódmama, aki boldogan tette félre a lyukas zoknikat.

Búbost azonnal teával kínálta, aki csodálkozva nézte a faragványokat az asztalon.

Sakkot készít, kedves szomszéd? Milyen finom munka! – fejezte kis elismerését a vízityúk.

Ó, már csak néhány figura van hátra. Kétféle fából faragom, az egyik sötétebb, így nem kell lefesteni.

Remek! Ugyan sokkal jobban kedvelem az ultit és a snapszert, de ha már itt vagyok, megtaníthatna… Közben megkóstolhatjuk ezt a pogácsát, amit sütöttem. Még meleg – nyújtotta át Búbos a kis batyut a ház asszonyának.

Hódapó nem hitte, hogy vendégük jártas a kártyajátékokban, de ha már ilyen játékpartnere akadt, nem volt kifogása a kihívás ellen. Befejezte a faragást, elosztották a figurákat, de Hódapó arca hirtelen gondterheltté vált.

Micsoda figyelmetlenség! Nem tudunk játszani, hiszen nincs sakktáblánk! – sajnálkozott most már igazán a dolgon, hiszen egészen beleélte magát a játékba.

Igazán kár – lombozódott le a vízityúk is. – Haza szaladhatok kártyáért! – ajánlkozott, de Hódapónak nem fűlött a foga sem az ultihoz, sem a snapszerhez. – Azért ne mondjunk le azonnal a sakkról, hátha találunk valami megoldást.

Hódmama éppen kitette tálra Búbos pogácsáját, amikor megakadt a szeme a batyun.

Nahát, ez a terítő éppen megfelelne, nem igaz? – kisimította a kockás anyagot, férje és a vendég örömére.

Hódapó azonnal felállította a sakkfigurákat, és megkezdődött a lecke. Búbos kitartóan figyelt. Egész jó tanítványnak tűnt, és még a terítőjét is Hódapónak ajándékozta. A nap már rég lement, amikor hazafelé tartott. Bár jó hideg volt, de a boldogság, hogy jóvátette múltkori nem túl illendő viselkedését, kimondottan felmelegítette.