Erdei történetek (10. rész): Karácsony

Már csak két nap volt karácsonyig. Farkasordító hideg lepte meg a hóval fedett erdőt. A kéményekből vékony füstcsóva szállt az ég felé.

Nyúlné és Lupi mézeskalácsot sütött, Borzné asszonyság tobozokból készített gömböket, és kukoricát pattogtatott, hogy felfűzze. Vaddisznó asszonyság diót és napraforgót gyúrt össze egy kis zsírral, gombócokat formált belőle, és zsineget kötött rájuk. Jó lesz a kismadaraknak. Hódmama fából díszeket rágott, Hódapó pedig lefestette őket. Ez mind karácsonyra készült.

Medvemama a jó meleg konyhában az ősszel elrakott szilvamagokból csillagokat ragasztott. Szépen fog mutatni a fenyőfán. A kemencében krumplit sütött héjastól.

Jó lesz már, ha végre eljön a téli szundikálás! – ásított Medvepapa. – Nagyon álmos vagyok. Van elég mézünk télire? – kérdezte a feleségét.

Három, nagy csuporral tettem a kamrába – nyugtatta meg Medvemama.

Mama, kimehetünk hómacit építeni? – kérdezte Borcsa bocs.

Hogyne, de jó vastagon öltözzetek fel, és a kesztyűt se felejtsétek idebent!

Büdi és Lupi is csatlakoztak a bocsokhoz.

Hú, de hideg van – dörzsölgették a mancsocskáikat.

Öcsi hógolyót gyúrt, amit elkezdett görgetni a földön. Büdi egy másikat csinált. A lányok egy harmadikat készítettek. Végül egymás tetejére tették a három, nagy hógolyót.

Borcsa levette a madárijesztő kucsmáját – úgysem kell most neki –, és a hómaci fejére tette. Egy nagy vöröshagyma lett az orra, a szeme meg egy-egy kisebb krumpli. Mire elkészültek, Mama kidugta a fejét az ajtón:

Gyertek, gyerekek, elkészült a krumpli!

Nincs is jobb télen, mint a friss, meleg, sült krumpli!

Mikor díszítjük fel a réten a fenyőt, mama? – harapott jó nagyot Öcsi bocs.

Holnapután.

Már nagyon várom.

Az állatok össze is gyűltek karácsony napján. Ki-ki hozta a maga készítette díszt, feltette a fenyőre, amelyen a megfagyott jégkristályok úgy ragyogtak, akár a csillagok. Hódpapa a farkával dobálta el a havat, aztán le is lapogatta kicsit. Körbeállták a karácsonyfát, és énekeltek, forralt szederbort ittak.

 

Havas erdő fenyőfája,

Ajándékod mi lehet?

Nincs is nagyobb, mit kaphatunk,

Csak egy kicsi szeretet…

 

A gyerekek azonban kis csomagokat is találtak a fa alatt. Volt ott minden… Sapka, sál, baba, malacka, játék… Csak Büdi állt várakozva. Erősen becsukta a szemét, és az apukájára gondolt. Amikor kinyitotta a szemét, csodák csodája, Borzpapa közeledett az ünneplők felé lassan, fáradtan.

Odanézz, mama! Teljesült a vágyam! – kiáltott boldogan Büdi.

Borzpapa elmondta, mi történt vele.

Tél vége felé kijöttem az odúból egy kis tűzifáért, és amint lehajoltam, felkapott egy óriási sas, felszállt velem, és csak vitt-vitt. Hiába eregettem a borzparfümöt. Elvitte a szél. Azt hittem, sosem szállunk le. Egészen a fészkéig repültünk. Meg akart enni, de azt mondtam neki, hogy amíg a fehér csíkjaim be nem zöldülnek, addig jobb, ha nem harap belém. Várt, várt, s közben tojást rakott, ki is keltek a fiókái, akiket szórakoztattam, így végül is életben hagyott. Nyár végén aztán egy óvatlan pillanatban kereket oldottam. Most itthon vagyok…

Büdi nagyon boldog volt. Csodálatos ez a karácsony!

Az állatok elbúcsúztak egymástól, a Naptól, jól bezárták ajtóikat, visszahúzódtak otthonaikba. A bocsok már az ágyban feküdtek, amikor Öcsi megszólalt:

Örülök, hogy Büdinek hazajött az apukája, de nekem nem lett kistestvérem.

Medvemama mosolyogva megsimogatta a hasát.

Ne aggódj, mire felkeltek, lehet, hogy megérkezik. Már itt van a pocakomban.

Öcsi és Borcsa megnyugodva fordult az oldalára. Mama jól betakargatta őket, és puszit nyomott a homlokukra.

Jó éjszakát, mama!

Szép álmokat, drágáim! Tavasszal találkozunk!