Csufi

Csufiról, a kisverébről fogok mesélni nektek. Ott élt óriási családjával az udvarom végében álló tujasoron. A madárkák csicsergéssel és vidámsággal töltötték meg mindennapjaimat, amikor az őszi nap sugaraiban süttettem fájdogáló tagjaimat. Annyira összebarátkoztunk, hogy a legtöbb veréb a kezemből evett, de ha mégsem, akkor igen közel merészkedtek hozzám, ha magot szórtam nekik a földre.
– Gyertek csak, kis madárkáim, szalonnát is kaptok majd!
Volt közöttük egy, aki akkor is megült a tenyeremben, ha már üres volt. Fészkelődött, mintha egy kellemes, homokos tengerparton játszana. Ő volt Csufi. Másmilyen volt, mint a többiek. A feje búbján világító folt alapján különböztettem meg őt a társaitól. 
Jól ismertem, hiszen egy egész télen át lakott aztán nálam, egészen addig, amíg meg nem… de ne szaladjunk ennyire előre. 
Sajnálatomra igen hamar elmúlt az ősz. Öreg csontjaimat már csak a kandalló tüze melegítette át. Azonban magot továbbra is minden nap, de néha többször is vittem madárkáimnak, akiket láthatóan igen nagy örömmel töltött el a megjelenésem. 
Jócskán benne jártunk a télben, amikor észrevettem, hogy Csufi hátáról hiányzik a toll. Kedvetlenül csipegette ujjaim közül a búzát, és láthattam, hogy csicseregni is alig van kedve. Egyik reggelre porhó terítette be a járdát. Söprűmmel vígan söpörtem jobbra-balra, egészen a tujasorig. Messziről láttam a macskát arra somfordálni, s amikor közel értem, ott találtam az egyik bokor alatt megbújva. 
– Hallgatod a csicsergést, igaz? – húztam fel a szemöldököm. 
Ekkor hirtelen szörnyű látvány tárult elém. Az én kis Csufim ott hevert a hideg földön, alig volt már rajta toll, s a macska felé indult a rejtekéből. Közbeléptem a söprűvel, s próbáltam rábeszélni a macskát, hogy más reggeli után nézzen.
– El innen, hallod? Fogjál magadnak egeret!
Nem értett egyet rögtön velem, de kitartásomnak hála, odébb állt. Eldobtam a söprűt, és azonnal felkaptam Csufit. Szaladtam be vele a kandalló mellé. Ropogott a tűz, fénye megvilágította a tenyeremben nyugvó ártatlan kis jószág aprócska testét.
– Megmentelek, ne félj! – leheltem Csufit. – Mi történt veled? Hová lett a búbod? 
Azt hallottam, hogy a dédanyám egy pálinkába mártott csirketollat dugott le a beteg tyúkok torkán, és attól jobban lettek. Nekem sem pálinkám, sem csirketollam nem volt, ezért valami mást kellett kitalálnom. Csufit egy bélelt kekszes dobozba tettem, és kamillatea főzéshez láttam. Fültisztítóval csepegtettem picike csőrébe a langyos teát. Napokon át csak gyógyteával kúráltam, s minden reggel azon izgultam, vajon megvan-e még az én kis madaram. De Csufi velem együtt küzdött az életéért. Amikor a tenyerembe fogtam, éreztem, ahogy erőteljesen ver a szíve. El sem tudtam képzelni, hogy elveszítsem, ezért gondosan főztem napról-napra a teát, többfélét is, csepegtettem, túróval etettem, kis kabátot varrtam rá, s csodák csodája, a tél közepére jobban lett. Lassan magot is kezdett enni, és előbújtak új, fényes tollai. A fején újra megjelent a világos folt. Megnyugodtam. 
– Különleges kismadár vagy. Nemsoká itt a tavasz. Visszaengedlek a társaid közé, már biztosan nagyon várnak rád. 
Amikor véget ért a tél, lassan visszaszokattam Csufit a kinti léthez. Kalitkáját egyre hosszabb időre hagytam a teraszon, míg végül március tájékán a tenyeremben odavittem őt a tujákhoz. Leguggoltam, s szétnyitottam a két kezem. Csufi ugrabugrált benne egy darabig, aztán boldogan és egészségesen visszareppent a többi izgatottan csapkodó verébrokona közé, akik már valóban várták.