A szegény ember fejszéje (gyűjtés alapján)

Ezt a történetet a nagyanyám mesélte az apámnak Csárda-pusztán, amikor még olyan kislegény volt, hogy a lovára is csak egy kis sámliról tudott felszállni. Rég történt. Akkoriban, amikor az emberek még egyszerű fejszével jártak az erdőre fát vágni. A szegény ember kora hajnalban kelt, hogy aznap jó nagy adag fát kivágjon és felhasogasson. Amint feljött a nap, vállára vette a fejszéjét, amelynek végén ott himbálózott a batyuja, s indult is. Alig múlt hat óra, már kint dolgozott az erdőn. Csitt-csatt, csitt-csatt! Járt a fejsze, repkedtek a szilánkok. Délelőtt tájban leült egy fatönkre, hogy megélezze a fejsze élét. Közben énekelni kezdett, hiszen nótázás közben gyorsabban telik az idő.

 

Dolgozz, dolgozz kis fejsze,

Éhes már a kemence.

Fázik otthon hét gyerek,

Fa nélkül hazamenni

Haj-jaj-jaj, én nem merek.

 

Délben aztán meghallotta faluja templomtornyának harangját, visszaült a fatönkre, kibontotta a batyuját, megette szegényes ebédjét, aztán oldalára kötötte fejszéjét és elindult a közeli tóra, hogy hűs vizével leöblítse a száraz kenyeret.

Ahogy a víz fölé hajolt, ki tudja, hogy, a fejsze a tóba pottyant. Hiába kapott utána a szegény ember, elmerült a vízben.

Jaj, jaj, szegény fejem! Oda a legdrágább kincsem! Mivel fogok most már pénzt szerezni? Hogyan fogok eztán fát vágni?

Ahogy így kesergett, hirtelen megjelent a vízi tündér.

Miért szomorkodsz olyan keservesen, szegény ember?

Véletlenül beleesett a tóba a fejszém. Nincs már mivel fát vágjak!

A tündér eltűnt, s csak hamar előjött, kezében egy aranyfejszével.

Ez volt a fejszéd, szegény ember?

Nem, dehogy! – rázta a fejét a szegény ember. – Az enyém egyszerű, vasból van, nem is ilyen éles, hiszen kicsorbult a sok munkától. Épp most kellett volna megéleznem.

A tündér ismét eltűnt, majd előhozott egy ezüstfejszét.

Hát, ez volt-e, szegény ember?

Nem, nem, ez sem. – csóválta a fejét a szegény ember.

Harmadszorra a tündér a csorbult élű vasfejszével tért vissza. Megörült neki a szegény ember.

Ez az én drága fejszém!

Amiért ilyen becsületes voltál, megtarthatod mind a hármat – azzal a tündér odaadta az arany-, az ezüst- és a vasfejszét is.

A szegény ember csak a sajátját tartotta meg. Ahhoz volt szokva. A másik kettőt eladta jó pénzért, s szépen lassan megcsináltatta a házát, ruhát vett a gyerekeknek és a feleségének, ólakat emelt, amikbe disznókat és szárnyas jószágokat vett.

A szomszédja igen gazdag ember volt, és rettentő kíváncsi. Uzsorás volt, nagy kamatra adott hitelt a szegényeknek. Addig-addig járt a szegény ember nyakára, amíg el nem mesélte, hogyan érte ez a nagy szerencse.

Na, másnap reggel felvette a legszegényesebb ruháját, fogta a fejszéjét, ment egyenes a tóhoz, behajította és siránkozni kezdett.

Miért sírsz? – kérdezte tőle is a tündér.

Beleejtettem a fejszémet a tóba! – mondta emez, s fél szemével felsandított a tündérre, ugyan hozza-e már az aranyfejszét.

Hozta is csak hamar, nem kellett rá semmit várni.

Ez volt a fejszéd?

Ez volt az, bizony! Jaj, de jó, hogy újra látom! – kiabálta a gazdag ember, s már nyúlt volna az aranyszerszámért, amikor a tündér összeráncolta a homlokát, s szigorúan azt mondta:

Ez nem a tiéd. Amiért hazudtál és irigyelted a szegény ember szerencséjét, visszaveszem, és az lesz a büntetésed, hogy amíg csak élsz, a sajátod ne hagyjon neked nyugtot.

Azzal kidobta utána a saját vasfejszéjét, s eltűnt. Az máris beugrott a gazdag ember kezébe, s vágni kezdte a fát. Csitt-csatt, csitt-csatt! Járt a fejsze, dőltek a fák, az ember meg csak loholt utána, izzadt, fájt a dereka, délutánra teljesen hólyagos lett a tenyere. Késő este volt már, amikor a fejsze abbahagyta. Akkor hazament, lefeküdt, de alig pitymallott, a fejsze újra a kezében volt már, s vitte ki az erdőre. Nem tudott többé a szegényeken pénzt keresni, s szép lassan ugyanabba a nehéz sorba jutott, mint annak előtte a szomszédja volt.