A lehangolt zongora

A sarokban állt egy réges-régi zongora.
Székére évek óta senki sem ült oda.
Billentyűi nem jól szóltak, s rég meg is koptak,
Húrjai is megadták magukat a kornak.
Hátán csak cserepes növények díszelegtek,
Rajta a kisegerek mindig jót nevettek.
„Nézd, ez egy virágtartó, nem is egy zongora!”
„Becsípem a farkincádat, te kis ostoba!”
„Fussatok innen!” - mordult fel mélyen a hangszer.
„Meg ne lássalak itt benneteket még egyszer!”
Elszaladtak az egérkék, de néztek vissza,
Tudták, mi a zongora rosszkedvének titka.
Dacolva a tiltással, visszatértek rendre,
Hátha mégis jobb lesz a komor hangszer kedve.
Egyszer aztán megkérdezték: „Mondd, te zongora,
Miért állsz itt némán, sorsod mért ily mostoha?”
Bús dallam kelt szárnyra, amely halkan így mesélt:
„Régen ebben a házban egy zongorista élt.
Ismertem én Lisztet, Vivaldit és Mozartot,
Pedálom, bizony szebb napokat is meglátott.
De aztán következtek a magányos napok,
A zongorista elment, s én lehangolt vagyok.
Nem vitt magával, kisebb helyen nem férek el.
Sokáig vártam őt, de ma már nem érdekel.
Nincs, kinek muzsikáljak, csak virágot hordok,
Nem hangzanak fel belőlem vidám akkordok.”
„Muzsikálj hát másnak!” – cincogták az egerek.
„Mi is nagyon szeretjük a musical-eket!”
A zongora nem ily „kis” közönségre vágyott,
De aztán úgy gondolta, úgyis régen játszott.
Belefogott hát a Kék Duna keringőbe,
A kisegerek táncra perdültek előtte.
Járták a lábacskák, abba sem tudták hagyni,
A zongorának új dallamba kellett fogni.
Észre sem vette, hogy régi szomorúsága
Elszállt, mint kéményből szálló füstnek csóvája.