A kavics és a rög

Egyszer az öreg kavics találkozott a fiatal röggel.

- Milyen gyönyörű vagy! – kiáltotta a rög. – Olyan sima a felületed, hogy öröm lehet kézbe venni. A benned lévő ércek úgy csillognak, akár a gyémánt. Bezzeg én… - szomorodott el a rög.

- Mondd, kis rög, mi bánt téged? – kérdezte a kavics.

- A felületem érdes. Senki sem szeret megérinteni. Én is úgy szeretnék csillogni, mint te!

- Tudod, kis rög, valamikor réges-régen én is ugyanilyen, durva rög voltam. Magányosan ücsörögtem a folyóparton és irigyeltem a kavicsokat, akiket vígan vitt a víz.

- Aztán mi történt? – kérdezte a kis rög.

- Elhatároztam, hogy nem akarok többé egyszerű rög lenni. Belevetettem magam a folyóba, ahol találkoztam sok-sok hasonló röggel és kavicsokkal is. Minden találkozásnál megváltoztunk. Mindig letört belőlünk egy aprócska darab.

- De hát az fájdalmas lehet!? – csodálkozott a rög.

- Valóban az. A változás sokszor fájdalmas. De lám, hosszú utam során a kiálló, szúrós részeim lekoptak. Mostanra sima lettem és csillogó.

A kis rög csodálattal hallgatta a kavicsot.

- Amíg nem veted bele magad a folyóba, te is csak rög maradsz. Hagyd, hogy a többi rög változtasson rajtad! Amit el kell, hogy engedj, azt ne szorongasd, s ha te változtathatsz, azt is tedd meg! Ne félj!

A kis rög úgy tett, ahogy az öreg kavics mondta. Belevetette magát a folyóba, s mire leért a tengerhez, gyönyörű, lapos kaviccsá változott.

Egy kisfiú sétált arra a parton, amikor rátalált.

- Nézd, anya! Milyen különleges kavics! Ez a legszebb az összes között!

A kavics kézről-kézre járt a családban, míg végül helyett kapott a nappaliban, a szekrényen. Az egykori kis rög hálával gondolt vissza az öreg kavicsra, amiért megmutatta az utat, hogyan válhat ragyogó, egyszeri és megismételhetetlen kaviccsá.